16. Fejezet

Kedves Naplóm!

Végre hazatértem! Ennyi veszekedést már nem tudtam elviselni, így jobbnak láttam, ha fogok egy taxit, és bár drága áron, de hazajövök.

Furcsa volt a régi, koszos, leomlott bérház előtt állni. Mintha évek óta nem jártam volna itt. De hát, ezt teszi az emberrel egy kis kalandozás.

Mély levegőt vettem, aztán megindultam befele. Nehezemre esett átlépni a küszöbön miután lenyomtam a kilincset. Az ajtó nagy nyikorgással kitárult előttem, majd előre vetettem magamat. Megszokásból a konyhába indultam, de nem volt ott senki. Tovább indultam Tina szobájába. Ott sem volt senki. Furcsa előérzetem támadt.

- Anya? -kiáltottam el magamat. Mintha visszhangzott volna az egész lakás. Ilyet sose éreztem még. Összehúztam a szemöldökömet, majd a szobámhoz indultam. Ez volt az egyetlen ajtó ami zárva volt.

- Tina? -kérdeztem félénken, mintha minden bátorságom elszállt volna. A hideg is kirázott amikor a kezemet az ajtómra raktam. Megráztam a fejemet, majd hirtelen a másik irányba indultam el. Senki sem volt itthon. Senki. De az ajtó mégis nyitva volt. Minden nyitva volt, kivéve az én szobámat... Futásnak eredtem, de a bérház előtt meglepő látvány fogadott.

- Kezeket fel! -ordították rám azonnal. Zsaruk, zsaruk voltak mindenhol... Semmit nem értettem. Tettem amit mondtak. - Maradjon ott! -kiabálták tovább. A szívverésem felgyorsult. Már semmit sem értettem. Három ember odajött hozzám és végigtapogatták mindenemet. Majd jeleztek több embernek, hogy jöjjenek.

Könnyek szöktek a szemembe. Nem tudtam mi történik, nem tudom mit csinálhattam.

- Natalie Andersone? -kérdezte az egyik a szemembe nézve. Nagyot nyeltem, majd lassan, átgondolva minden mozdulatomat, bólintottam egyet. Hirtelen átkarolt, majd a kocsi felé vezetett, viszonylag gyors tempóban.

- Ott van! -kiáltotta el magát, egy viszonylag távolabb álló személy, mire a mellettem álló elengedett, és egy futó alak után iramodott. Sokáig néztem előre. Sötétedett már, és a szemem is könnyes volt. Majd hirtelen az árny, amit néztem, kirajzolódott előttem a messzeségben.

- Harry! -kaptam a szám elé a kezemet. Az egyik zsaru azonnal megtorpant és utánam rohant. Egy helyben maradtam, de immár leguggolva. Elsírtam magamat.

- Jogában áll hallgatni, és minden amit mond, felhasználható ön ellen! -darálta le a szavakat az alak, aki elém ért és felrángatott a földről, be a kocsiba. - Jason vagyok. Legalább ennyit tudjon. -mondta beszállva a kormány elé. Azonnal gázt adott és elindultunk valamerre.

Nem tellett sok időbe, mire rájöttem, hogy a kihallgató terembe ráncigálnak. Viszonylag egy tágas szoba volt. Középen egy asztallal, annak két végén pedig egy-egy székkel. Jason egy takarót nyújtott felém, majd elhelyezkedett az egyik székben, majd kezével jelezte, hogy foglaljak helyet vele szemben.

Tettem amit mondott. Semmi értelme nem volt ellenkezni, bár azt sem tudtam mit tehettem.

-  Mit keresett abban az épületben? -kérdezte ridegen, végig a szemembe nézve. Semmit sem válaszoltam, csak álltam a tekintetét, mire ledobtam a kezemben lévő takarót a földre. - Hát legyen, játszhatunk így is. Honnan ismerte azt az alakot, aki elrohant a rendőrség elől? -tette fel az újabb idegesítő kérdését, de én ezúttal sem válaszoltam.

Egy tengernyi kérdéssorozat után, kezdte feladni a türelmét, a kedves kollega. Semmire sem válaszoltam. Elvégre ő mondta, hogy jogomban áll hallgatni.

- Na jó... -fújta ki szép lassan a levegőt, majd mosolyt erőltetett magára. - Elmehetsz. -meglepődtem. Már vagy két órája itt ültem, és most csak így elenged? Érdekes fordulat. Majd egy újabb! Amint felálltam, az asztalra csapott, majd vészjóslóan közelebb hajolt. - De! Úgyis rájövök arra, amit titkolsz. Mindig rájövök.

Furcsán néztem rá. Ez hülyeség. Nem fogok többé félni, ennél már csak nem lehet rosszabb!

Kifelé indultam, a kezemet tördeltem. Ha zavarban vagyok, mindig ezt csinálom, képtelen vagyok megállni. Elkezdtem gondolkozni, majd egyik gondolatmenet követte  másikat, míg végül ki nem értem a bejárati ajtón. Szerencsétlenségemre épp akkor hozták be Harry Stylest...

- Natalie, könyörgöm! Nem csináltam semmit! -nézett rám, de nem a szemembe. Valahova teljesen máshova. Megijesztett.

- Tovább! -lökte meg egy zsaru, mire vissza kellett fojtani a könnyeimet, hogy tovább induljak. Egész végig csak azt mondogattam magamban, hogy Sose  add fel a reményt. Menj tovább, gyerünk! Ne állj meg... De minél tovább mondogattam, ez annál rosszabb lett.

Nem volt hova mennem, immár véglegesen. Csak Niallre számíthattam. Lehet, hogy nagy hülyeség, de hozzá indultam. Szerencsére tudtam merre kell menni, így elég hamar oda is találtam. Mikor felléptem a teraszra, megkönnyebbültem. Niall ott ült a hintaszékben, két kezével a térdeire támaszkodva. Amint meghallott, felkapta a fejét.

- Tudtam, hogy idejössz. -állt fel, majd könnyűszerrel átölelt. Hogy is gondolhattam azt, hogy ez az ember engem meg akar ölni.

Elmosolyodtam, bár még mindig nem szólaltam meg. De úgy éreztem, mostmár minden rendben lesz.

***

Sziasztok! Itt van az új részt, amit Dorkának ajánlok, 15. születésnapja alkalmából! Utólag is Boldog Születésnapot!:)

15. Fejezet

*Adam szemszöge*

A mai napon rájöttem, hogy talán nem kéne többet a napló olvasásába merülnöm... El is magyarázom miért.
Ma végre a családdal akartam némi programot csinálni, ha már eddig az én hibámból nem voltunk együtt. De mindkét gyerekem bezárkózott a szobába amint felhoztam az ötletet. Most Norah vette át a szerepemet. Reggeli óta csak a könyv fölött ül és egy lapra írja ki a szavakat, amelyeket nagy nehezen megfejt.

Nagyot sóhajtottam. Vasárnap van. Nincs semmi dolgom, még az irodába se kell bemennem. Most amikor én ráérek, senki más nem hajlandó szóba állni velem. Mikor erre gondoltam, hirtelen a lányom rohant le az emeletről, és Norah szeme elé csapott az asztalra.

- Dobjátok ki a szemétbe végre ezt a vackot, vagy esküszöm, hogy kimegyek a kertbe és darabokra égetem! -kezdett el kiabálni. - Szétszakad a családunk, vegyétek már észre... -nézett a szemembe csalódottan, mire én csak kérdőn néztem vissza rá.

- Ez nem így van, drágám. -kezdett magyarázkodásba az anyja.

- De nagyon is így van! Nem hiszem el, hogy a régi, békés és szép, nyugalmas és csendes életünkből ennyi maradt! Ahhj! -fújtatott egyet, majd már rohant is vissza az emeletre. Nők. Kiismerhetetlen mind.

Norahra pillantottam, aki megforgatta a szemét, majd ismét írogatni kezdett. Végre valami ami mind a kettőnket le tud kötni.

- Ezt nem hiszem el! Minden egyes szóval nagyobb késztetést érzek arra, hogy előröl kezdjem el olvasni. Annyi érzés van ezekben a sorokban, hogy szinte már lehetetlen. -felnézett rám, mire halvány mosoly jelent meg az arcán. -Adam, te jó ember vagy. -felállt, kezébe vette a lapot amire eddig írogatott, majd elém állt. - De innentől képtelen vagyok neked segíteni. Én ebbe nem keveredek bele... -kezembe nyomta a lapot, majd kisietett a bejárati ajtón.

- Norah! -üvöltöttem utána, de csak egy ajtó csapódás volt a válasz.

"Kedves Naplóm! A tegnapi veszekedés óta szinte egy szót sem szóltunk egymáshoz. Állandóan könnyes a szemem, Harry pedig folyton azt hiszi meg akarom ölni magam. Ez hülyeség! Nekem haza kell mennem. Nem találhatja ki azt, hogy Niall meglopott és meg akart ölni. Mire jó ez neki? Ennek semmi értelme. Haza kell mennem, és ez a végleges döntésem."

- Manhattan, Empire Str. 78 -olvastam fel a lap hátulján álló címet. - Ide el kell mennem. -emeltem fel a fejemet, majd a lapot zsebre vágva, azonnal a kocsihoz siettem. Mi lehet ez a cím?

Már fél órája úton voltam, közel a cél. Már csak be kell fordulni öt utcánál és célba érek. Nem tudtam mire számítsak. A végállomás egy átlagos ház. Egy átlagos ház? Nagy. Mégis olyan érzést kelt, mintha magányos lenne.

Mély levegőt vettem, majd összeszedtem az erőmet és a bejárati ajtóhoz lépdeltem. Csengetni kezdtem. Semmi. Egy perce semmi, újrapróbáltam, mire az ajtó nagy nyikorgással elém tárult.

- Mit akarsz?! -förmedt rám egy idős úr végigmérve engem.

- Én csak... Ne haragudjon, lehet, hogy téves helyen járok, csak...

- Harry Styles, jó helyen jár, már nem dolgozom, mást nem tudok ajánlani. Más? -darálta le a szavakat egymás után, mintha évek óta ezt a pár sort gyakorolná egy hintaszékben ülve. Valami mégis megfogott.

- Nem, ez lehetetlen. -néztem rá kikerekedett szemekkel. - Harry Styles? Maga Natalie Andersone... Ő is itt van? -kezdtem el izgatott lenni, mire az öreg ember szemei üregesek lettek, majd mindene megremegett.

- Ő már... -rázta meg a fejét. - Elhunyt. -sóhajtott fel, majd rám emelte öreges tekintetét, amiben könnyek gyűltek ez idő alatt. -Honnan ismeri őt?

- Nálam van a naplója, a földön találtam az épület mellett ahol dolgozom. -nem láttam még idős embert sírni, de valószínűleg többé nem is fogok. Ott állt előttem, valószínűleg a 80-as éveiben járó idős ember, aki kezével próbálta elrejteni hulló könnyeit.

- Nem kérem, hogy adja vissza. Nem kérdem, hogyan talált meg. Nem kérek semmit. Csak azt, hogy őrizze meg a titkot és vigyázzon arra akit szeret. -mondta elérzékenyülve, majd pillanatokra eltűnve az ajtó mögött, egy könyvet nyomott a kezembe. -Ez valószínűleg olvashatóbb lesz. Reméltem, hogy egyszer eljön az idő. -mondta, majd kulcsra zárta a szemem előtt az ajtót.

Nem volt más választásom. Beültem a kocsiba, és kinyitottam az új szerzeményt aminek az elején egy Sose add fel a reményt cím állt... "Kedves Naplóm! Nem is tudom már hol tartottam. De valahogy biztonságban érzem magam itthon..."

14. Fejezet

 *Adam szemszöge*

- Ez furcsa. -döbbentem meg, levéve a szemüvegemet, majd újra átlapoztam az egész könyvet.

- Megint mi? -sóhajtott fel Norah. - Már napok óta azt a könyvet olvasod! Semmi mással nem foglalkozol. -fújtatott egyet, majd lehajtotta a fejét a párnára és magára húzta a takaróját.

- Tudom, de ha ez tényleg egy napló, valakinek érdekes élete lehet, vagy lehetett. -tettem le nagy nehezen a naplót az éjjeli szekrényemre, majd én is elterültem az ágyon, magamra rántva a takarót. A plafont kezdtem el kémlelni, majd mikor a mellettem fekvő feleségem, egy szót sem mondott, rá vezettem a tekintetemet és megláttam az értetlen arckifejezését. - Mármint... Ez a lány, leírta, hogy meg akarták ölni, és haza akar menni az ottani helyéről.

- És aztán? -hangja ezúttal nem volt olyan unott, mint szokott lenni. Kíváncsiság rejtőzött benne.

- Ennyi. Több oldal ki van tépkedve, utána pedig olvashatatlanok a betűk. Sőt, mintha felgyújtották volna, és egy pohár vízzel oltották volna el. -magam mellé néztem, hogy ismét szemügyre vegyem a napló állapotát. Szörnyen nézett ki. A külső fedele kezdett leszakadozni, az ember kezében szinte lassan elporlad. 

- Ezt meg hogy érted? -ült fel az ágyban, majd elvette mellőlem az imént említett tárgyat és óvatosan lapozgatni kezdte. - Ez hihetetlen. -mondta halkan. - Mintha évek óta a föld alatt lett volna. -tovább nézegette, majd a kitépett oldalakhoz ért. Végigsimított a helyükön. - Mintha valaki meg akarta volna semmisíteni, hogy senki ne tudjon a létezéséről. De miért? -nézett felém ijedt tekintettel.

- Fogalmam sincs. -sóhajtottam fel.

- Hé.. Hé! Ezt láttad már? -bökdösött meg, mire felültem és arra néztem, amit mutatott. 

"Figyellek. És ha rajtam múlik, meghalsz. " Egy egész oldalt beterített ez az üzenet. Tovább lapoztunk egyet, majd még egy szöveg volt benne: "Soha nem kellett volna megbíznom benned. Általad nem fogok meghalni"

- Ez Natalie kézírása! -sietősen lapoztam egyet, majd megkönnyebbülésemre, kellemes sorok következtek.

"Kedves Naplóm! Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy ez történt... Hogy lehettem ennyire ostoba? Miért tettem ezt vele... Olyan jó lenne, ha újrajátszhatnám azt a napot, de úgy néz ki, erre már lehetetlennek bizonyosul. Már csak az nyugtat, ho " Ennyi. A sorok ismét olvashatatlanná válnak. Felsóhajtottam. Mi történhetett?

Norah szomorkásan nézett rám, majd becsukta a szemem előtt a könyvet. - Ígérem neked, hogy holnap ilyenkorra ezt az oldalt tisztán fogod tudni olvasni. -biztatóan elmosolyodott, puszit nyomott az arcomra, majd miután lerakta a kezéből a naplót, lekapcsolta a lámpát és ismét lefeküdt.

Nagy nehezen, de én is követtem az ő példáját, majd álomba merültem.

***

Sziasztok! :) Sajnálom, hogy rövid részt hoztam, de a "valósághoz" most többet nem tudtam írni. Viszont cserébe, a következő rész napokon belül érkezik. :)

Ui.: Kommenteket még mindig szívesen várok! Viszont azt is nagyon köszönöm, hogy olvassátok a blogomat. :)

13. Fejezet

Kedves Naplóm!

Fogalmam sincs hol vagyok. Út közben sikeresen elaludtam, így esélyem sem volt kideríteni hova jöhettünk. Viszont elég szép volt a lakás. Olyan barátságos volt. Nem volt túl nagy, de nem is volt túl kicsi. Minden helyiségben halvány színű tapéta volt és világos barna parketta. Néhány sarokban, vagy asztalon egy-egy virág állt egy átlátszó vázában. Modern bútorok voltak, és a hálószobához egy erkély is csatlakozott. Eléggé széles volt. Akárhányszor kiléptem oda, friss levegő várt. Egy nagy városra néztem le. Olyan zajosnak tűnt, mégis alig lehetett hallani néhány hangot.

Körülbelül két napja lehettünk itt. Az első napon, amikor megérkeztünk, Harry rögtön elment, mondván, hogy van néhány elintézni valója. Nem tudom mikor jöhetett vissza, de az biztos, hogy jó későn.

Amikor reggel kinyitottam a szememet, arra eszméltem, hogy mellettem fekszik. Szokatlan volt, hogy nem egy rossz gondolat futott végig az agyamon amint felültem az ágyon. Nem tudtam sokáig egy helyben maradni. Felálltam, majd bizonytalanul a konyha felé vettem az irányt. Erőtlen voltam, de mégis úgy éreztem, hosszú idők után, végre kialudtam magam.

Nagyot sóhajtottam, majd elkezdtem csinálni egy reggeli kávét. Minden alapanyag megvolt hozzá, szerencsémre.

Amint elkészült, kezembe vettem a forró bögrét, majd felültem a pultra. Akaratom ellenére is, de elmosolyodtam. Már most furcsa ez az egész nap. Kinéztem az ablakon, majd belekortyoltam a kávémba. Milyen ironikus lenne, ha Harry most kelne fel és jönne ki ide. Nem is ironikus. Sokkal inkább filmbe illő.

Leraktam a bögrét magam mellé, majd lehuppanva eddigi ülőhelyemről, visszamentem a szobába. Nekidőltem az ajtófélfának, és végignéztem amint Harry erőtlenül felkel, megdörzsöli a szemét és a telefonjáért nyúl.

- Most már tudom mi az első dolgod miután felkelsz. -nevettem el magamat, mire felém kapta a fejét és rám mosolygott.

- Ha még mellettem feküdnél, lehet, hogy más lett volna. -nevetett ezúttal ő. Összeszűkítettem a szemeimet, majd átgondolva a szavait, az ágyhoz szökdécseltem, majd ledőltem mellé. Nagyokat pislogva végignézett rajtam, majd fölém hajolt.

- Miért hoztál ide? -suttogtam a szemébe nézve, majd átkaroltam a nyakát. Nem válaszolt semmit, csak felült és maga elé nézett. Nem hagytam annyiban, így követtem a példáját, és az ölébe ültem. - Szóval? -ismételtem meg magam.

- Amíg Niallnél laktál, nem tűnt el semmid? -nézett a szemeimbe.

- Tessék? -nevettem el magamat zavaromban. Miért vett volna el tőlem bármit is? Miért kérdez ilyet egyáltalán? - Én... Nem tudom, nem hiszem.

- Natalie. -nézett rám komolyan. -Semmid? Semmi fontos?

- A naplómból egy oldal, nem lényeges. -hajtottam le a fejemet, majd kikászálódtam az öléből, és a falnak dőltem karba tett kézzel. - Elmondanád végre, hogy miért jöttünk ide?! -kérdeztem meg utoljára. Még pár másodpercig maga elé nézett, majd kiabálni kezdett, hogy miért nem mondtam el neki, hogy eltűnt egy oldal a naplómból. Majd amikor megtudta, hogy azon az oldalon a titkaim voltam, begurult. Felállt, és elém sétált.

Értetlenül néztem rá, majd hirtelen a falba vágta a kezét. - Harry! -kaptam a kezeimet a szám elé, majd megijedve néztem fel rá.

- Elmondok valamit, ha megígéred, hogy nem mész el... -vett egy mély levegőt és elindult kifelé.

- Nem kérhetsz ilyet! -siettem utána, majd amikor megláttam, hogy a teraszon áll, megálltam az ajtóba. - Azt mondtad, ha valami nem tetszik, elmehetek. -furcsa nap, én mondtam.

- Azért mentem vissza az iskoládba, mert meg kellett volna ölnöm téged. -nem nézett rám. Végig csak az épületeket bámulta, háttal nekem. - Mert nálad van valami, a születésed óta. De amikor a szüleid meghaltak, senki nem tudta, hogy hogy lehet ezt elvenni tőled. -emelte az égre a tekintetét, mire én közelebb léptem hozzá. - De ha valaki rájön, az valami nagy dolgot vihet véghez. De amikor megláttalak, képtelen lettem volna megölni téged. -mondta ki, majd drámaian felém fordult. - Ezért most engem akarnak. És én... -könnyek gyűltek a szemébe, majd közelebb jött hozzám.

- Te most azért hoztál ide, hogy megölj. -fejeztem be a mondatát, mire egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Bólintott egyet, majd keservesen felnevettem. - De te képtelen vagy erre! -üvöltöttem el magam, miközben széttártam a karomat. - Képtelen vagy megölni egy lányt, mert azt mondod szereted?! Miért szerettél belém egyáltalán? -megráztam a fejemet, majd csalódottan a szemébe néztem. Hátat fordítottam neki, majd elfutottam.

Elfutottam egészen a konyháig. Minden egyes fiókot kihúztam, majd amikor nem találtam meg amit akartam, visszacsaptam. Hallottam amint Harry utánam siet, majd értetlenül azt kérdezgeti mit csinálok. Kihúztam az utolsó fiókot, majd megpillantottam benne azt, amit kerestem. Egy kést. Harry felé fordultam, majd a lábamhoz emeltem.

- Ki akarja ennyire megszerezni azt ami bennem van? Mi ez egyáltalán? -kérdeztem megtartva az előző hangnemet.

- Nem mondhatok semmit... -suttogta és tett egy lépést előre. Közelebb emeltem a kést magamhoz. - Natalie!

- Ki bérelt fel, hogy megölj?! -még közelebb tartottam a lábamhoz, mire megremegett a kezem.

- Niall! Niall volt az, és most dobd el azt a kibaszott kést! -kiabálta feltéve a kezeit.

Rá bámultam, majd én is felemeltem a kezeimet. Ránéztem a tenyerére amit szétnyitott. Én is így tettem, mire az éles tárgy a padlóra zuhant. Összeszorítottam a szemeimet.

- Nem lehet ő...

- De igen, ő az, esküszöm. -lépett elém, majd magához ölelt.

- Haza akarok menni. -sírtam el magamat, miközben hozzá bújtam. - Nem bízom benned. -nyögtem ki végül. Még jobban magához szorított. Nem ezt a reakciót vártam tőle, azt hittem csak úgy elenged és csapkodni kezd.

- Adj még egy esélyt. -suttogta a fülembe, miközben végigsimított a hátamon.

- Már megadtam... -húzódtam el tőle, majd letöröltem a könnyeimet. - Inkább én vesszek, mint te. -vontam vállat, majd sarkon fordultam és a szoba felé indultam.

***

Sajnálom, hogy ennyit késtem, de remélem tetszett ez a rész. :)

12. Fejezet

Kedves Naplóm!

A hétköznapjaim egyre unalmasabbak voltak. Reggel felkeltem, elláttam a gyerekeket, felöltöztem, reggelit és ebédet csináltam, délutáni alvásokat és játszó partikat szerveztem. Remélem anyának lenni nem ilyen unalmas. Bár kezdtem kételkedni ebben.

Senki sem keresett. Egy árva léleknek sem hiányoztam. Vártam, hogy valaki hívjon, vagy akár írjon, de semmi. Mintha nem is léteztem volna. Azt sem tudtam milyen nap volt, hogy az iskolában volt-e már bál...

Az éjszakáim még rosszabban teltek. A szemem előtt újra és újra lejátszódott a jelenet, amint Harry meghal. Képtelen voltam aludni. Csoda ha ezekben a napokban összesen aludtam öt órát, de komolyan. Mondjuk ehhez képest nem is voltam álmos, ami valljuk be, egész furcsa.

- Natalie néni. -húzogatta meg a pólóm alját Britanny, akire rögtön felfigyeltem. Leguggoltam hozzá és kíváncsian figyeltem a mondani valójára. Igaz, hogy neki én csak egy dadus voltam, de ez a csöppség, Louissal együtt, közel álltak a szívemhez.

- Olvasnál nekünk egy mesét? Olyan kitaláltat? -kérdezte kissé furcsán a mondatot. Ettől függetlenül mosolyra húzódott a szám és bólintottam egyet.

A nappali felé vettem az irányt. Előttem a két gyerek rohangált. Beérve őket, leültem melléjük a kanapéra, majd sóhajtva egyet, gondolkozni kezdtem mit is mesélhetnék nekik. Semmi nem jutott eszembe.

- Mit szeretnétek? -kérdeztem továbbra is gondolkozva.

- Igaz történet alapján! -szólalt meg Louis.

- És szerepeljen benne egy fiú meg egy lány. -nézett boci szemekkel Britanny. A mai napig nem felejtem el, hogy mit is meséltem nekik.

- Hát legyen. Ez a történet egy lányról szól. Natalienak hívták. Nem ő volt a legszebb lány, sőt... -nevettem el magam, majd tovább folytattam. - Elég csúnyácska volt. Az élete nem volt szép, senki sem irigyelte, de ezt nem is részletezném. Ez a lány egy napon változást tűzött ki életére. Olyan szép akart lenni mint a filmekben a főszereplők. Sok barátot akart és jó kapcsolatot a családjával. Egy fárasztó iskolai napja után váratlanul megismerkedett egy fiúval, Harrynek hívták. Nagyon jól megértették egymást. A lány pedig általa kezdett egyre több ismerőst szerezni. A kapcsolatuk nem volt túl mindennapi. Egyszer jól szórakoztak, aztán kerülték egymást. De Natalie érzett Harry iránt valamit. És ez szerelem volt. -egy pillanatra magam elé meredtem, és minden emlék lejátszódott előttem. - De egyszer csak a fiú eltűnt. Senki sem találta meg. Így teltek el a napok, míg a lány fel nem kereste őt. Felment a lakására, és hirtelen ötlettől vezérelve megcsókolta. De Harry elmondta neki, hogy soha többé nem találkozhatnak. -felsóhajtottam. Nem mondhattam el nekik mindent. Nem értenék meg, de legalább valamennyire igaz történet alapján van. - Itt ismét hosszú szünet következett a kapcsolatukban, majd mikor újra találkoztak volna, a fiú meghalt, így... A történet befejezetlen marad. -hirtelen olyan gyengének éreztem magam. Olyannyira, hogy elsírtam magamat. Arcomat a kezeimbe temettem, miközben Louis és Britanny közelebb ültek hozzám. Vigasztaltak, ahogy csak tudtak. Ez a jelenet alig tartott pár másodpercig, ugyanis hátrébb húzódtak.

- Talán mégsem olyan befejezetlen. -hallottam meg az ismerős hangot, mire felkaptam a fejemet. Nem hittem a szememnek... Ez nem lehetett ő!

Azonnal felálltam a helyemről, és elé siettem. Végig néztem rajta, majd szorosan magamhoz öleltem.

- Harry, ez nem lehetsz te... Nem lehetsz... -mondtam még mindig könnyekkel a szememben.

- Pedig látod, hogy de. -nevetett fel, miközben ő is magához szorított. - Ki tudnál jönni egy percre? -suttogta a fülembe, mire én azonnal bólogatni kezdtem.

Pillanatokkal később már kint álltunk a teraszon.

- Hogyan élhetted t... -kezdtem volna bele kérdéseim hadába, mire ő azonnal befogta a számat.

- Elmegyünk Manhattanből. És azért van ez a többes szám, mert az előző kis mesédből nagyon is látszódott, hogy ki akarod nyiratni magadat. Megőrültél?! Ha mindent elmondasz veszélybe kevered az egész családot akiknél most laksz. Te ezt akarod?! -kezdte szinte suttogva ami majdnem üvöltéssé változott.

- Én őrültem meg?! Nem tudom kit tekintenek halottnak! És semmit nem mondtam el nekik, ha esetleg nem hallottad volna az egész történetet. Nem fogom itt hagyni a családomat és Niallt! Vagy a sulit... -válaszoltam neki én is suttogva, csak én higgadt maradtam.

- Már megint Niall. -forgatta meg a szemeit, mire megragadta a csuklómat és szorítani kezdte. - Kerüld el. Messzire. Nem viccelek. Nem maradhatsz itt. A családoddal majd tartod a kapcsolatot. Más egyéb?

Mi az, hogy más egyéb?! Hirtelen megjelenik és máris azt hiszi minden válasz nélkül majd elhagyom a szülő városomat? Bár... Hé...

- Ez fáj... -nyögtem ki, mire lenéztem a kezemre. Nem éreztem, mintha kiment volna belőle a vér. Amit nem is csodálok  olyan erősen szorítja a kezemet... Beleremegett a lábam, és próbáltam elhátrálni.

- É-én sajnálom... -engedte el a végtagjaimat. - Kérlek gyere el velem. Mindent elmondok, és ha valami nem tetszik, hazajöhetsz és lehetsz továbbra is élet veszélyben a családoddal együtt. -nézett rám komolyan, válaszra várva.

- De tényleg haza engedsz. -néztem rá, hogy biztosítsam az imént elmondottakat. Komolyságot erőltetve magára, határozottan bólintott egyet. Még most sem tudom elhinni, hogy még mindig él. Erre gondolva elmosolyogtam magam, amire értetlenül nézett.

- Most mi az? -tárta szét a karját, ezzel megerősítve zavarodottságát. Elnevettem magamat, majd közelebb lépkedve hozzá, hosszú csókot nyomtam ajkaira.

- Ne halj meg még egyszer. -mondtam, majd indultam vissza a házba.

- Egyszer mind meghalunk! -kiabálta utánam, mielőtt becsuktam volna a terasz ajtaját. Hogyan szerethettem bele? Vagy miért... Annyi kérdés járt a fejemben hirtelen, hogy alig figyeltem, hogy ismét miket kezdek el összepakolni. Reméltem elég meggyőző beszédet fogok hallani annak érdekében, hogy ott maradjak vele egy számomra idegen városban. De adtam magam az életnek. Ha valami mégsem jön össze, még mindig itt van az esélyem, hogy itt maradjak.

Két óra elteltével hallottam amint a munkaadó hölgy beérkezik a lakásba. Felpattantam a bőröndöm elől és elé siettem.

- Áh, Natalie! Megkaptam az SMS-t édesapádtól. Megértem, hogy itt kell hagynod minket, amiért elmentek külföldre. De azért hiányozni fogsz nekünk. -mosolyodott el keserűen. Nem hiszem el, hogy megint eljátszotta az apámat... Ennyire csak nem lehet jó!

- Köszönöm, hogy megérti. Esetleg nem mondta, hogy mikor indulunk, vagy egyebek? -kissé elgondolkozott a kérdésemen, de előrántva zsebéből a telefonját, máris elmondott nekem minden információt.

Nem sokkal később, már kint álltam a ház előtt a csomagjaimmal. Éppen azt néztem, amint Harry pakolászik a kocsiban, már vagy tíz perce. Végre drámai fordulat következett, és lecsapta a csomagtartót, majd kinyitotta előttem az anyós ülés ajtaját.

- Lepj meg, Styles. -mondtam a szemébe nézve, miközben beültem a járműbe. A szélvédőn lévő tükörben végignéztem amint hátulról nagy kerülőt tesz, hogy ő is be tudjon ülni. Végig őt néztem, majd amikor végre becsukta maga mögött az ajtót, hirtelen megcsókolt. Én voltam a legjobban meglepődve, de ettől függetlenül viszonoztam a csókját. Ebben a csókban valami mást éreztem. Nem azt a szokásos érzést, mintha vigyázna és számítana rám. Mintha többet akart volna. Amikor egyik kezével a pólóm alá nyúlt, rájöttem, hogy megérzéseim nem tévedtek.

- Harry, ne. -nyögtem ki két csók között, majd mikor el akartam húzódni, lefogott. Kezdtem megijedni, majd egyik kezemet kiszabadítva, eltoltam magamtól, szinte teljes erőmet beleáldozva. - Mi a fenét csinálsz? -kérdeztem eléggé halkan, mire csak maga elé meredt, majd az útra szegezte a tekintetét és elindultunk.

- Éppen megleplek, Andersone. -mosolyodott el, majd az út hátralévő részén alig szóltunk egymáshoz.

11. Fejezet

" Az egész naplóm, az életem megváltozása... Megváltozott. Nem... Ez nem lehet...
Miért ezzel a sorral kezdődik?! " Egy kora tavaszi napon sétáltam hazafelé az iskolából, amikor észrevettem egy cicát. Imádom a macskákat. Ma van a 18. születésnapom... " A szüleim halálával kellene kezdődnie! "

Kedves Naplóm!

Félnem kéne. Rettegnem. Minden percben a végrendeletemen kellene gondolkoznom. De ez mégsem megy. Valahogy élvezem az életet. Minden egyes percét. Jobban értékelek mindent. Valahogy abba a ronda bérházba is visszamentem volna. Mert ott éltem le az életem egy részét.

Nagyot nyújtóztam a buszmegállóba. Éppen a bevásárlóközpontba indultam, mivel azt terveztem, hogy hazamegyek, így nem akartam üres kézzel menni. Anyámnak két lehetséges verziója várható. Vagy kiakad és elküld melegebb éghajlatra, vagy pedig könnyes szemekkel magához ölel. Ez esetben nem tudtam eldönteni melyik lehet valószínűbb.

A busz szokásához hívően vagy tíz percet késett. Ez nyáron nem jelentett akkora problémát, de télen annál inkább. Lényeghez visszatérve, felszálltam a buszra és viszonylag hamar célba is értem.

Az áruházban történteket nem részletezném. Megvettem minden csokit és amit venni szoktak amikor valaki jó hosszú idő után hazatér. Utam ismét a buszmegállóba vezetett, de amikor megláttam, hogy még vagy egy óra mire jön a busz, elindultam, ami jó hosszú sétát jelentett.

Annyira nem is bántam. kellett már a friss levegő. Amióta Harryt messziről elkerülöm, már csak a suliba szoktam gyalog járni. Niallel olyanok voltunk mint a barátok. Mintha sose történt volna köztünk semmi. Őszintén, nem is bántam. Jobb volt ez így nekem. Semmi szükségem nincs egy kapcsolatra, és nem is volt.

Lehet, hogy egyedül fogok meghalni egy macskával. Szép halálom lenne, azt hiszem, bár, most hogy alig merek bármit leírni a naplómba, igen, a saját naplómba... Hagyjuk is, ezt nem írhatom le ide. Már nem... Nem írhatom le az érzéseimet, vagy a titkaimat, mert valaki tudni fog róluk. Magam sem tudom kicsoda...

- Natalie Andersone? Remélem te vagy az a személy akit keresek. -felfigyeltem a gondolataimba, majd az utamat eltorlaszoló személyre összpontosítottam.

- Te pedig...? -kérdeztem vissza értetlenül. Egy másodperc töredéke alatt az arcán egy mosoly futott át. De  nem az a mindennapi, ez olyan... Vérfagyasztó volt.

- Manhattani bérgyilkos. -késztetést éreztem, hogy meghátráljak. Amint erre gondoltam, a lábam már cselekedett. - Ne hátrálj, most nem azért vagyok itt amire gondolsz, hanem hogy elmondjam, hogy visszamész dadusnak, náluk fogsz lakni, amíg minden a helyén marad. Az iskolába nem mész el, a tanárok nem fognak téged keresni, mert azt hiszik nagyon megbetegedtél. De ami a legfontosabb. Nem találkozol Stylesal. -végigmért, majd megbizonyosodott róla, hogy képes voltam-e felfogni azt amit az imént mondott, majd sarkon fordult és ahogy jött úgy is ment.

Remegő lábakkal futásnak eredtem. Vagy 10 perc futás után értelmetlennek találtam ezt az egészet. Hova futok? Már megkaptam azt a tipikus filmbe illő fenyegetést, így végül is már felesleges menekülnöm. Elővettem a telefonomat és tárcsázni kezdtem a nő számát akinek a gyerekeire szoktam vigyázni.

- Miss Andersone! Már vártam a hívását. Mikor jön a bőröndjeivel? A vendégszoba már csak önre vár! -hallottam a hangján amint mosolyog és tényleg alig várja, hogy odaköltözzek.

- Jó napot... Az a helyzet, hogy itt vagyok a fővárosi bevásárlóközponttól lévő második utcánál. És a busz csak egy óra múlva jön és a cuccaimért is be kell még ugranom a ba...

- Maradj a helyeden! Azonnal érted küldöm a sofőrömet. -ezzel le is rakta a telefont. Nagyot sóhajtottam és vártam a megmentést jelentő autót. Bár azt sem tudom hogy néz ki, vagy milyen színű... Mindegy.

Már vagy két perce állhattam ott és néztem az embereket ahogy sietnek a dolgukra. Senki sem volt egyforma, és senki sem tűnt ki a tömegből. Odasétáltam a saroknál lévő tűzcsaphoz és nekidőltem. Unalmas volt így várakozni, bár amint erre gondoltam, mégsem lesz ez olyan unalmas...

A göndör hajú srác, Harry Styles éppen felém sétált. Kiegyenesedtem, majd átgondoltam a szituációt. Nem találkozhatok vele, de itt kell maradnom, mert a sofőr ide jön értem. Lehetséges verziók ezrei kavarogtak a fejemben, miközben megdermedve álltam és néztem ahogy egyre közelebb ér.

- Kérlek ne gyere ide... Kérlek ne... -suttogtam magam elé úgy, hogy még magam is alig hallottam.

- Ilyen hamar sikerül megszegni azt amit most mondtam el vagy öt perce? -hallottam magam mögött a hangot. Ismét összerezzentem. A mögöttem álló férfi egy kést rántott elő a zsebéből és a szívemhez tartotta. Harry rohanni kezdett felém.

- Ne gyere közelebb! -üvöltöttem felé, miközben megfogtam a fejemet és a könnyeimmel küzdöttem. Nem tudtam megmozdulni semerre. Az életem végét méterek választották el... Majd egyszer csak megállt, majd összeesett.

- Harry! -mondtam ki a nevét jól hallhatóan. Meglőtték... Minden utcán lévő ember a pisztoly zajára lett figyelmes, majd rohanni kezdtek. Úgy éreztem mint aki a hangyaboly közepén áll. Végignéztem ahogy a srác, akit szeretek, összeesik előttem, majd mozdulatlanul elterül. - Nem teheted ezt! -kezdtem zokogásba, miközben a várva várt sofőr megállt előttünk.

- Ezt vedd figyelmeztetésnek. Inkább ő vesszen mint te. -megfordultam. A bérgyilkos immár eltette a kést, majd kinyitotta előttem a kocsi ajtaját és betuszkolt, szinte rám csapva az imént kinyitott ajtót.

A következő két órám abból állt, hogy elmentünk Niallhez a kevéske cuccomért, búcsút vettem tőle, majd a a végponthoz értünk, az otthonomhoz. Miért velem történik mind ez? Miért akartam nagy változást az életembe?! Én nem... Én nem ezt akartam. Nekem kellett volna összeesnem. Nekem kellett volna meghalnom, nem Harrynek. Olyan sok lehetőség volt még az életében. Nem úgy mint nekem, akinek úgy is a halál lesz a végzete.

A vendégszobában lévő ágyra dőltem. Sok volt ez mára nekem. Talán túl sok... Tennem kell ez ellen valamit. Látnom kell azokat akiket szeretek. Még akkor is ha az lesz az utolsó alkalom. Még akkor is ha ezzel mindent csak még jobban elrontok. Így nem lehet vége...

10. Fejezet

" - Hol is voltál te eddig. -mosolygott rám, majd eldőlt az ágyon. Nem tétováztam, mellé bújtam és elkezdtünk nézni egy filmet. Nem igazán tudtam figyelni miről is szólt, egyre jobban elnyomott az álom, majd csak arra emlékeztem, hogy kikapcsolja a tévét és mindketten elalszunk. "

Kedves Naplóm!

A napjaim egyre lazábbak lettek. Kicsit izgulni kezdtem a bál miatt, aminek talán itt volt az ideje, hiszen hamarosan eljön a Nagy nap.

Harry azóta nem keresett, viszont küldött egy nagylelkű SMS-t amiben annyit írt "Majd jelentkezem." Nagyszerű. Egyre jobban kezdett hiányozni, szinte minden nap, minden percében őt kerestem. De nem találtam meg.

Azóta még nem mentem haza, Niallnél lakom. Az édesanyja nem is olyan borzasztó személyiség mint ahogyan azt a fia előadta. Nem is volt olyan rossz itt élni. Együtt jártunk haza a suliból, de persze előtte beugrottunk egy általános iskolába, ahova Tina járt. Mindig örült amikor meglátott, és mindig azt mondogatta elsőnek, hogy: Igazat mondtál, tényleg nem hagysz egyedül.

A mai nap elegem lett a várakozásból. Hiába nézegettem azt a bizonyos SMS-t, soha nem kaptam újat, vagy akár egy hívást, így hát, segítséghez fordultam.

Szombat reggel volt. Álmosan feküdtem az ágyban Niall mellett. Mielőtt kinyitottam volna a szememet, erőtlenül megdörzsöltem azt, majd a másik felemre fordultam ahol nem közvetlen az ablakra néztem, hanem a szőke hajú srácra.

- Jó reggelt. -adtam puszit az arcára, amire elmosolyodott és magára húzta a takarót. Nagy erőfeszítések árán kikeltem az ágyból, és öltözködni indultam. Miután már mindketten elvégeztük a reggeli készülődéseket és megreggeliztünk, bementünk a nappaliba.

- Figyelj. Harryről lenne szó. -kezdtem bele, mire automatikusan a kezemet kezdtem tördelni. Bólintott egyet, jelezvén, hogy folytassam. - Szóval. Már egy jó ideje nem láttam, és azt mondta keresni fog és... -nem értettem mi volt ebben amit annyira nehezemre esett kimondani. Végül mély levegőt vettem és befejeztem amit elkezdtem. - Nem tudod esetleg, hogy hol lakik?

- Natalie. -mondta mosolyogva, majd elterült a kanapén. - Te beleszerettél. -mondta egy ásítás kíséretében, mire én ellenkezni kezdtem. - Bármit mondhatsz, ez meglátszik rajtad, de... Iskola mellett, egyenesen fel két utcát, aztán befordulsz jobbra és ott a negyedik ház szintén jobb oldalt. Nagy, fehér. Ki fogja szúrni a szemedet. Egyedül lakik, ha nyitva a kapu, legyél bátor és csak menj be. -darálta le egyhuzamban a szavakat, amelyeket próbáltam megjegyezni.

Nem telt bele sok időbe, de már az iskola előtt álltam, és mint ahogy mondta, elindultam egyenesen, fel két utcát. Mikor ezt az utat megtettem, nem bírtam tovább, futni kezdtem. Egész jól ment már, ennyi edzés után.

Odaérve, tényleg kiszúrta a szememet a nagy, fehér ház. Szerencsés napom lehetett, ugyan is a kapu nyitva volt... Bátorságot vettem magamon és be is mentem. Biztos voltam benne, hogy tart egy kertészt, az udvar láttán.

Besétáltam az ajtón, de nem volt ott egy lélek sem. A kiabáláshoz nem volt már elég merszem. Levegőt sem mertem venni. Elindultam a házban, majd megtaláltam valószínűleg a nappalit, ahonnan egy lépcső vezetett felfelé. Ahogy besétáltam a helyiségbe, megláttam amint a kanapén fekszik. Elgondolkoztam, hogy hagyjam aludni, vagy ugorjak rá? Végül megláttam néhány képet a falon és elkezdtem őket nézegetni.

Volt egy kép amin egy kislánnyal volt. Nagyon aranyosak voltak. Elmosolyodtam rajta. Sokáig nem tudtam nézelődni, ugyanis csak azt éreztem, amint két erős kéz a falnak szorít. Összeszorítottam a szememet, majd kifújtam minden levegőt ami bennem volt. A mellkasom eléggé fájt a szorítástól...

- Ki küldött ide? -hallottam azt a bizonyos rekedtes hangot.

- Harry, engedj el. -mondtam a tőlem telhető legmagasabb hangon. Maga felé fordított, mire én lassan kinyitottam a szememet. Az arcomat fürkészte, de nem mondott semmit. Borzasztóan nézett ki. Mint aki azóta be volt állva, amióta találkoztunk. De ez nem lehet ő...

- Hé... -leszedtem magamról a kezeit és a szemébe néztem. - Minden oké? -kezdett megijeszteni, de elkezdett közelebb hajolni hozzám, ismét elakadt a lélegzetem.

- Te vagy az egyetlen reményem, és most kérlek menj el. -suttogta szinte ajkaimra, amit már nem bírtam tovább. Megragadtam a tarkójánál, majd ajkaimat övéire tapasztottam. Egyik kezével megtámaszkodott a falnál, míg a másikkal a derekamat karolta.

- Nem megyek el ameddig nem mondod el mi folyik itt. -toltam kissé hátrébb magamtól. Láttam amint kiegyenesedve ökölbe szorítja a kezét, majd megkéri, hogy üljek le a kanapéra. Leült mellém, majd pár percig csak csöndben, lehajtott fejjel ült.

- Ez az egész olyan jól indult. Azt hittem ki tudok szabadulni ebből az egészből és csak úgy tekinteni rá, mintha egy rossz álom lett volna. A legrosszabb. De nem ment. Itt nincsenek jók vagy rosszak. Ezek mind csak kiejtett szavak, megfoghatatlanok, minősíthetetlenek, jelentéktelenek. Semmi értelmük, nincsenek ilyen tettek vagy tulajdonságok. És ezt ők is jól tudták. Hagyták, hogy kilépjek, annak ellenére, hogy én voltam a legjobb... -mély levegőt vett, majd felnézett rám. - Aztán jöttél te. Beléptél az életembe és úgy éreztem, ez egy új fejezet lesz. Más mint a többi. Olyan... Boldog. De elrontottam, ezt is elrontottam! -láttam amint könnyek gyűlnek a szemében, így közelebb ültem hozzá és megsimogattam a hátát, folytatáshoz biztatva. - Elkezdtem érezni irántad valami újat, valami jót. És ezt felhasználták ellenem. Azt mondták megölnek téged, ha nem megyek vissza. Ezért nem kereshettelek, mert el akarlak felejteni, de így nem megy. -halvány mosoly jelent meg az arcán.

Megszeppentem. Hirtelen nem jött szó a számra. Meg akarnak ölni? Mindezt csak azért, mert szeret engem? De kik akarnak megölni egyáltalán?

- Drogosok? -kérdeztem rá értetlenül, mire ő csak felnevetett.

- Dehogy is. Manhattan bérgyilkosai. -most még jobban nem tudtam mit mondani. Csak pislogtam. Megállás nélkül. Visszagondoltam azokra az újságcikkekre amikben túlrészletezték, hogy Manhattan bérgyilkosai hogyan öltek embert, mindezt hideg vérrel. Azt mondták náluk nincs jobb ember a gyilkolásban.

- Manhattan... -ismételtem meg a szót, majd felálltam. - Harry, ha ezek az emberek csak ezért akarnak megölni, akkor eleget teszek a kérésednek, és elmegyek. -ő is felállt, majd láttam a tekintetén, hogy nem ezt akarja.

Odahajoltam hozzá, puszit nyomtam az arcára, majd sietősen távoztam a házból. A legközelebbi parkba mentem. Néhány könnycsepp csordult végig az arcomon. Nem volt erőm letörölni őket. Beérve a célpontomhoz, megálltam egy fa mellett. Ha azért akarnak megölni, mert érez irántam valamit, akkor leállítják ellenem a vadászatot. Azonban ha mégsem, akkor valaki felbérelte őket.

Hirtelen felindulásból, elkezdtem lapozgatni a naplómat. Vissza akartam keresni a legelső lapot. Azt a lapot ahova mindent leírtam magamról. Mindent titkomat. Ez volt a legelső lap. De nem találtam meg. Csak a kitépett maradványa ékeskedett a szemem előtt.

Az egész naplóm, az életem megváltozása... Megváltozott. Nem... Ez nem lehet...
Miért ezzel a sorral kezdődik?! " Egy kora tavaszi napon sétáltam hazafelé az iskolából, amikor észrevettem egy cicát. Imádom a macskákat. Ma van a 18. születésnapom... " A szüleim halálával kellene kezdődnie! 

***

Sziasztok :) Ez a rész elég érdekesre sikeredett, de azért remélem (ez is(?)) elnyeri a tetszéseteket. Várom a kommenteket! :)